| Turbo - Turbo |
|
A Turbo zenekar bemutatkozó lemeze egészen váratlanul érheti azokat a hallgatókat, akik lélekben már régen eltemették az innovatív magyar rockzenét (gondolok itt pl. az oldalon is méltatott, valóban megszűnt Boom Boomra).  A zenekar stílusának idegesítően áltudományoskodó meghatározása előtt valljuk be, hogy itt alapvetően őszinte, a srácok zenei élményeit akkumuláló és továbbgörgető, dögös rockzenéről van szó (mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az önreflexív [I am a] Simple Man c. szám). Ha azonban mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy mindezt konkretizáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy alapvetően hard rockot zúdítanak ránk, rengeteg - főleg a jól kiválasztott gitáreffektekkel megtámogatott - pszichedelikus kitérővel, néhol desert/stoner hangulatokkal, és izgalmas progresszív számszerkezetekkel, ütemváltásokkal. Ez utóbbiak alkalmazásakor azért letagadhatatlan a Mars Volta inspirációja, ami főleg a lemeznyitó Tears of Chronos-ban feltűnő, de az eredetiség-deficitre érzékenyeknek is megfontolandó, hogy ezúttal félretegyék csalódottságukat, hiszen ezzel egy értékes, és a mai magyar zenei térképről hiányzó gondolkodásmód áramlik a rockzenében a konzerváló tendenciákat éltető befogadók hallójárataiba.  Szintén erősségét jelenti a lemeznek a profi hangszerelés és hangszeres játék, amelynek kapcsán nem szabad elfelejtenünk, hogy hazai viszonylatokban allstar együttesről beszélünk; a tagok (lásd lent) eddig olyan együttesekben remekeltek/remekelnek, mint a Barabás Lőrinc Eklektric, a Freshfabrik, a Warpigs, a Carbonfools, ill. a Rémember. Érdemes külön kiemelni Vigh Dávid sajátos gitársoundját, ami elsősorban a stoner és a pszichedelikus jelzőkkel írható le, a melegtónusú overdrive-ok és elszállós delay-ek jelentősen meghatározzák az album végső karakterét. Tanka Balázs énekhangja erőteljesen húzza végig az albumot, és talán ez az a pont, ahol egy enyhe kritika megengedhető, ugyanis az ének dinamikája nem követi eléggé a zene íveit, szinte végig kitartott hangos, rekesztős éneket hallunk, ami helyenként monotonná válik. Ezt viszont jól ellensúlyozzák a Dure közreműködésével megvalósított vokálok, amiknek köszönhetően a produkció énekes része is izgalmassá válik. Szövegeket illetően semmi meglepőt nem hallunk, de ez nem adhat okot csüggedésre, hiszen nem szövegközpontú zenét hallgatunk, és a felhasznált sablonok (pl. ’out of control’ motívum) még bőven a tolerálható tartományban maradnak, nem mellesleg tökéletesen passzolnak a zenéhez. Dicséretet érdemel még az album zseniális artwork-je, különösen a Nathan Collins által készített borító, de az egész kivitelezés rendkívül igényes, és szembemegy azzal az általános apátiával, miszerint rockzenét játszani ma nem divat, érdektelen és eladhatatlan. Végezetül mindenkinek ajánlom, hogy próbálja meg őket élőben is meghallgatni, komoly színpadi jelenléttel bírnak, és legalább úgy szólnak, mint a stúdióban, ahol egyébként szintén mindent együtt játszottak fel.
chocoloop
|