| Mit tud egy basszusszaxofon? – Colin Stetson New History Warfare Vol. 2.: Judges |
|
Colin Stetson, a basszusszaxofon egyetlen és eleddig koronázatlan királya 2011-ben új lemezt adott ki. A Judges érdekessége, hogy nemcsak az amúgy ritkán hallható hangszert csempészi az újdonságok iránt fogékony zeneszeretők otthonába, hanem egyúttal jelentős alkotói fejlődés dokumentuma is. 
Aki látta már Colin Stetsont élőben játszani, az pontosan tudja, hogy művészetének igazi közege a szuggesztív jelenlét. Képzeljünk magunk elé egy marcona amerikai tengerészgyalogost, vagy egy szikár izomzatú detroiti kohómunkást, aki egy akkora hangszeren játszik, mint saját testének a háromnegyede. A basszusszaxofon leginkább egy steam-punk képregényből lopott viktoriánus gőzmasinára emlékezetet, mintsem hagyományos zenei hangszerre. Colin Stetson nem egyszerűen játszik rajta, hanem dalról dalra megküzd vele. Gigászi erőpróbára emlékeztető előadása percek alatt magával ragadja a közönséget, legyen akár nyolc-tíz vagy ötszáz emberről szó. Ebből adódik az az alkotói kérdés, hogy miként lehet a koncert nyújtotta tapasztalatot lemezen közvetíteni. Colin Stetson válasza: sehogyan sem lehet. Erre azonban egy teljes album megírása és kiadása után jött rá, vagyis az idén megjelent második szólólemeze, a New History Warfare Vol 2.: Judges organikus alkotói fejlődés eredményének tekinthető. Az egyetlen szuszra felvett, minden utólagos rájátszást kiiktató darabok már a hangszeres teljesítmény okán is érdekessé tehetnék a Judges-t . De a lemez igazi technikai kulcsmozzanata nem pusztán Stetson szigorú alkotói etikájában rejlik, hanem az egyedi rögzítési és produceri vízióban (ő a lemez producere Shahzad Ishmaily mellett). Stetson alkotótársával meg sem kísérelte a szaxofont úgy felvenni, hogy az az élő hangszeres játék nyújotta hallgatói élményt szimulálja. Ahelyett, hogy a tér egyik pontján lokalizálták volna a hallgatót, a másikon a hangforrást, és a közöttük lévő távolságot állandónak tekintették volna, radikálisan új szabályokat alkottak, amelyek egy alternatív hangzásvilágba vezetnek minket. Stetsonék húsz mikrofont helyeztek el különböző távolságra a hangszert körülvevő térben, így minden kompozíció egyszerre húsz különböző aspektusból lett felvéve. Ezt az adottságot használja ki a felvétel keveréséért felelős, szólóban eletronikus-ambient vonalon mozgó Ben Frost, aki az egyes dalok között és olykor azokon belül is más-más irányból teszi számunkra hallhatóvá Stetson játékát: a billentyűk ütemes kattogásától egészen a réztest hajókürt mélységű dörmögéséig és magasan vágó visításáig. A mikrofonvetületek szimultán egymás mellé helyezésével lényegében egyszerre több irányból halljuk a szaxofont, és ezt még élő előadás során sem élhetnénk át. Egy vizuális metaforával és ebből következően képzavarral élve: a hallgató fejében létrejövő virtuális tér a légy szemének apró cellákból felépített szerkezetére hasonlít, amelyben minden egyes cella a valóság más-más aspektusát ragadja meg. Röviden: a hangszeres zene valóságot imitáló rögzítése helyett absztrakt hangszobrászattal van dolgunk. A rögzítési technika absztrakt mivoltával párhuzamosan Colin Stetson művei konkrétabbá váltak mind kompozíciós, mind műfaji szinten. Amíg első lemeze, a New History Warfare Vol 1. túlnyomó részt drone-alapú texturális kísérleteket tartalmazott, addig a Judges figyelmre méltó stiláris változatosságról, művészi dialógusképességről és dramaturgiai érzékenységről tesz tanúbizonyságot. A Judges amerikai zenéből táplálkozik. Három domináns műfaji képlete, a Reich-Glass -féle minimalizmus (The stars in his head [Dark Lights Remix], Clothed in the skin of the dead), a spoken word (A dream of water, Fear of the unknown and the blazing sun), valamint a blues (Lord I just can’t keep from crying sometimes), az ország kulturájának emblematikus képződményei. Ezzel Colin Stetson nemcsak azt demonstrálja, hogy eltérő zenei világok bemutatására képes a basszusszaxofon mint hangszer, hanem egyúttal rámutat saját szűkebben vett közegére, gyökereire, hatásaira. És ami még ennél is fontosabb: e három műfaj egymás mellé helyezésével kitágította azok értelmezési lehetőségeit. Az érzelmi töltetű blues, az elvont minimalizmus, a költészet és zene kombinációjára épülő spoken word noha különböző gondolati-érzelmi világok tagjai, most egy párbeszéd egyenrangú szereplőiként jelennek meg az albumon. A kultúra „alacsony” és „magas” régióit összekötő gesztus lényegében Colin Stetson művészi hitvallásának is tekinthető, amelyet alátámaszt kanyargós zenészi pályafutása is a jazzklubboktól egészen Tom Waits, az Arcade Fire és a The National fellépésein való közreműködéséig. A Judges ügyesen fűzi össze a különféle műfajú darabokat, ezáltal szép dramaturgiai egyensúlyt teremtve a basszusszaxofon hangkarakterére épülő texturális darabok és a hagyományosabb, dalszerkezetű kompozíciók között, mindezt megfejelve Laurie Anderson közreműködésével fémjelzett spoken word tételekkel, amelyek verbális narratívával egészítik ki a zenei folyamatot. Colin Stetson első albumával ellentében a Judges kompozíciói nem egy széttartó hangfolyamban oldódnak fel, hanem alaposan megtervezett, sokszínű és érzelmileg is átélhető zenei történetté állnak össze. Ha egyetlen kompozíciót kéne kiemelnem a lemezről, akkor választásom Blind Willie Johnson 1928-ban írt gospel blues standardjának feldoglozására esne. Colin Stetson keze alatt Johnson dala, a Lord I just can’t keep from crying sometimes masszív drone alapra és női énekre (Shara Worden) redukálódik. Ezzel Stetson nemcsak a texturális zene és a dalforma egyedi kombinációját teremti meg, hanem kreatívan és élvezhető módon teszi plasztikussá azt az időbeli és gondolkodásbeli távolságot, amely az amerikai minimalizmus La Monte Young-féle irányzata és a blues között feszül. Feldolgozása tisztelgés a hagyományok előtt, ugyanakkor azok előremutató továbbgondolása is egyben. Új hallgatók számára tökéletes belépő lehet alkotói világába. Tóth Csaba János |