|
andrásik remo, hangfoglalás A közelgő Hangfoglalásról, a Gitártáborról, a hangszeres zene jelenéről és jövőjéről és az elképzeléseiről beszélgettem Andrásik Remóval, akinek célja, hogy a zeneoktatás segítségével boldogabbá tegye az embereket.
El tudnád mondani pár szóban, hogy mi az a Hangfoglalás? A Hangfoglalás már nem egy új keletű dolog, a negyedik évet kezdjük meg. Egész egyszerűen azért jött létre, mert a Hangszeresek Országos Szövetségében (HANOSZ) lévő negyven hangszert forgalmazó cég egyöntetűen úgy vélekedett, hogy nagyon visszaesett az élő hangszereken történő játék. És ezért lépni kell valamit.
A régióba egyedülálló módon akkor már nyolc éve nem volt az országban hangszerkiállítás. A környező országokban mindenhol van ilyen, egész komolyak, a Musica Praha már 15-16 évre tekint vissza, Kijevben is már tíz éves a helyi rendezvény. Mindenfelé Európában szokás az, hogy ősz táján van egy nagy kiállítás, ami elősegíti azt, hogy megismerjék az emberek a hangszereket.
Így merült fel, hogy ki más, ha nem a HANOSZ rendez egy magyar kiállítást.
Magyarok vagyunk, és szeretünk fordítani mindenen, legalábbis a külföldiek ezt tartják rólunk. Ez itt is így van, a Hangfoglalás egy kétszikű rendezvény. Az egyik rész az maga a SYMÁ-ban rendezett kiállítás (8000 négyzetméteren megszámlálhatatlan mennyiségű márka vonul fel), ami önmagában is nem pusztán egy kiállítás, hanem több, a hivatalos név Hangfoglalás Hangszer-, Hang-, Fény, Színpad és Stúdiótechnikai Kiállítás.
Számos dolog van, 150 koncert a színpadon, zenei beszélgetések, szakmai konferencia, hangszerbemutatók, dedikálások, játékok, családi programok, hangszersimogató, hangszerbütykölde.
Nagyon összeszedett a történet, komoly szakmai szervezetek álltak mellénk. Azt lehet mondani, hogy egészen jó irányba mutat.
A másik szik pedig a zenei szemle, ami ebben az évben klubfesztiválként valósul meg. Ez azt jelenti, hogy a kiállításon túl négy városban nyolc helyszínen lesz a klubfesztivál, harminc vagy negyven zenekarral. Ezek a zenekarok többek között Csehországból, Lengyelországból, Szlovákiából jönnek, és éppen befutás előtt állnak. Nekik adja meg a lehetőséget a klubfesztivál, hogy bemutatkozzanak itt. Milyenek a visszajelzések? Van előremozdulás hangszerügyben? Igen, ha csak azt vesszük, hogy az első kiállításon 15 ezren voltak, a másodikon 20-22 ezren, a harmadikon, tavaly pedig 32 ezren. Ez önmagában is egy hatalmas dolog, mert a korábbi kiállításokon nem is volt ekkora összefogás.
Ez a része nagyon sikeres. A HANOSZ-nak most volt egy Hangfoglalás Hétfő nevű versenye, ami még szebb számokkal dicsekedhet. A saját honlapunkon hirdettük meg a versenyt, amin iskolák indulhattak. Három hét alatt 55 pályamunka érkezett, a Zene nélkül mit érek én című dalt kellett feldolgozni kórusra. Ezt a három hét alatt 180 ezren nézték meg. Ez még szebb szám és ezek nagyon boldoggá tesznek minket.
Ugyanakkor nem vagyunk maradéktalanul elégedettek, hiszen jócskán van még mit tenni. Mi az egészet azért indítottuk el, hogy felhívjuk a figyelmet arra, nincs megfelelő zenészutánpótlás. Nyilván, ha ezeket a nagy számokat nézzük, akkor látjuk, hogy még mindig sikk, divat zenésznek lenni, vagy legalábbis úgy tűnik.
Igen ám, de ugye ez a legfiatalabbakat érinti, akik bandákat alakítanak. Az viszont aggodalommal tölt el, hogy nincs meg a megfelelő rendszer, ami képes befogadni azokat, akiket meggyőzünk arról, hogy nagyszerű dolog zenélni. De ha nincs hova továbbmenni, akkor abba fogják hagyni. A közeli vagy távolabbi jövőben ezen szeretnénk változtatni. 
Van erre konkrét terv? Nagyon oda kéne figyelni, hogy ezt a rendszert szakemberek alkossák meg. Az előző vezetésnek volt egy ígéretes próbálkozása, a Pankkk, amely ért el eredményeket, de nem hozott változást. Ennek számtalan oka van.
Az lenne a legfontosabb, hogy ha hozzáfogunk egy ilyen építményhez, akkor szakemberek kerüljenek bevonásra, akik hosszútávon képesek gondolkodni. Onnantól kezdve, hogy ha a legfiatalabbakat elkezdjük képezni, akkor legyen további útja ennek a gyereknek, onnantól kezdve átgondolva, hogy megalapítja az első zenekarát, odáig, hogy miként működik a kiadó, a jogdíjak. Ezt nagyon át kell gondolni, és én itt látom a legnagyobb hiányosságot.
A könnyűzenét nem tekinti a mindenkori vezetés támogatandónak, és az egy óriási tévedés, amíg nem látják be, hogy tantervekre van szükség, hogy ezzel foglalkozni kell, hogy helyet kell biztosítani azoknak, akik már fellépnének.
A régen rendkívül jól működő művelődési ház rendszer, ami ezeket befogadta, az megszűnt. Most nincsenek ilyen helyek. A mostani klubok olyan vendéglátó egységek, ahol nincs rendes színpad, hang, fény, stb. inkább csak a fogyasztásra vannak beállítva. Amikor tervezték ezeket, nem gondolták, hogy valami program is kéne, hogy legyen.
Szanaszét van hullva az egész, mert nem gondolták át annakidején. Ezen kell gondolkodni a jó szándékúaknak, akik akarnak tenni ezért az ügyért. Gondolkodtok még ennél is nagyobb rendezvényen? A lényegen az nem változtatna. Úgy látom, hogy ebben az országban ez bőven elegendő. Játszottam háromszor vagy négyszer Kijevben, kétszer-háromszor Prágában az ottani kiállításokon, és nem nagyobbak, sőt. Mondhatjuk, hogy a Hangfoglalás Közép-Kelet Európa legnagyobb ilyen jellegű rendezvénye, a megmozgatott emberek számát tekintve is. Van valamilyen különleges program, amit nagyon vársz? Az én sorsom ebből a szempontból mostoha, bele-bele tudok nézni egy programba, maximum két percre, pedig nagyon érdekes dolgok lesznek az egész Hangfoglaláson.
Nekem, mint kisgyermekes szülőnek a gyerekes programok a legfontosabbak, amik tavaly és tavalyelőtt is rendkívül jól sikerültek. Nagyon fontos, hogy a szülők megértsék, hogy 2-3 éves kortól iszonyatosan jól érzik magukat a gyerekek, például a hangszersimogatóban. Lehet látni a fényképeken, hogy milyen öröm van a gyerekek arcán, amikor a zongorát, a dobot próbálják. Igazából az utóbbi időben ez ragadott meg a legjobban, hogy mennyire élvezik ezt az egészet.
A zenei fellépésekre kevésbé tudok fókuszálni, pedig ebben az évben több szupergrupp is lesz, őrületes nevek tömkelege egy színpadon. Minden napra két-három ilyen fog jutni.
Nagyon sok más fellépő is lesz, azt hiszem, hogy mindenki megtalálja a neki tetszőt
Ami engem különösen izgat, az a Hangfoglaló Hétfő első két helyezettjének fellépése, akik összesen hétszázan vannak. Ők együtt fognak játszani és a kórusokat még zenekar is kíséri. Ez akkor jöhet össze, ha találunk valami közlekedési vállalatot, aki megszponzorálja, hogy hatszáz gyereket felhozzunk Kaposvárról. Ez az összeg sajnos nem áll rendelkezésre, így most iszonyatos szervezésben vagyunk. Amennyiben nem sikerül támogatót találni, akkor is lesz program, csak kisebb létszámban. 
Tudnál mesélni a Gitártáborról? Ez csak elsőre tűnik másnak, valójában minden célkitűzése ugyanaz, mint a Hangfoglalásnak, ami nem is véletlen. Nyilván azért választottak a HANOSZ-ba, mert már régóta ügyködöm ezen.
Ez a Gitármánia és Zenei Továbbképző Tábor, ahol a zenekarokban használt alaphangszereket, éneket, hangtechnikát tanítanak, és egyre több érintőleges hivatás oktatása, bemutatása is helyet kap, ami a zenével kapcsolatos ténykedéseket karolja fel.
A tábor már 16 éve működik, és tekintélyes erővel bír, éppen azért, mert ez egy nonprofit történet, csakúgy, mint a Hangfoglalás, amiről fontos tudni, hogy teljesen ingyenes, és semmilyen profitszerzés nem célja.
A táborban körülbelül nyolcvan hangszeres vagy hangtechnikai program volt a legprofibb előadókkal. És persze egy hétnyi kiszakadás a mindennapokból, a zene ünneplése.
Azt gondolom, hogy szerencsések vagyunk, hogy nulla forintból 16 éve megy ez a tábor. 16 az bármiből sok, és erre kellene felfigyelnie valakinek a mindenkori vezetésből. Ha csak végignézzük azt a száz nevet, aki fellép itt, az egy nagy erő, óriási tudással rendelkező emberek összessége. A zeneoktatást hogy képzeled el? Ez nem egy új keletű dolog, már a gitártábor oldalára is kiraktam. Tulajdonképpen ez az én életcélom, az a neve, hogy Európai Modernzenei Intézet, ami 16 éve fogalmazódott meg bennem. Nem véletlen ez a szám, egybeesik az első Gitármánia táborral. Az első tábor után a feleségemmel létre akartunk hozni egy iskolát, de az élet úgy hozta, hogy akkor elköltöztem Miskolcról Budapestre. Azóta továbbgondoltam, sok emberrel megismerkedtem, és megfogalmazódott bennem, hogy ezt a mentalitást kőházba kell bevinni, amelyik egész évben üzemel. Lehet próbálni, lehet stúdiózni, fellépni, nagyszerű emberektől nagyszerű dolgokat tanulni.
Tömegoktatásban gondolkodtam mindig, heti öt-hatszáz gyereket lehet oktatni. Nem muszáj mindből zenészt faragni, arról van szó, hogy a zene az alapműveltség része, de jelenleg sajnos ez nem igaz. Ugyanúgy, ahogy az olvasottság, a képzőművészetek, a szobrok, a festmények, az építészet ismerete.
A századfordulón alaphelyzet volt, hogy a felnövekvő gyerekek tudnak valamilyen hangszeren játszani. Mert a zene az általános műveltség egyik legfontosabb része. Nagyon jó hatással van a lélekre, ösztönzi az embert, könnyebbé teszi az élet dolgainak elfogadását, és még sorolhatnám reggeltől estig, hogy milyen jótékony hatásai vannak.
Aztán az történt, hogy szórakozássá lett minősítve, és mint olyan, amikor nehezebb körülmények adódnak, akkor először ezt vágjuk meg. Ezzel még nincs baj, csak felnőttek olyan generációk, akiből szülő lett, és már nem tartják fontosnak, hogy a gyerekeiket megtanítsák erre. A legnehezebb arról meggyőzni őket, hogy elfogadják, hogy ez pont olyan dolog, mintha nem tanítanák meg nyelvet beszélni. Ha nem tudja, eggyel kevesebb. Annyiban más, mint egy nyelv, hogy nem szükséges hozzá verbális kommunikáció. A legegyszerűbb és a legösztönösebb kommunikációja az embereknek az zene. Ami azért fontos, mert azonnal hat az érzékeinkre. Véleményem szerint ez a művészetek csúcsa. 
Nem kell óriási magasságokban gondolkodni. Nem kell az énekeseknek Pavarottiknak, a gitárosoknak Steve Vai-oknak, a dobosoknak Borlai Gergőknek lenni, és még sorolhatnám. Nem ez a célja a tömeges oktatásnak, hanem, hogy tisztában legyenek az alapvető dolgokkal. Mint a jó és a rossz zene megkülönböztetése.
Öngerjesztő a történet, mert ha a zenével foglalkozik, eléri azokat a magasságokat, hogy ne rossz zenéket hallgasson. Rendkívül fontos lenne a magyar társadalom életében, hogy tudja, hogy mi az, amit érdemes hallgatni, hogy mi az, ami fejleszti is őt és pallérozza a lelkét.
Akkor könnyebb lenne a tehetségek megmutatása, az ő érvényesülésük. Akkor lenne kiért rajongani és lenne, aki tud rajongani, mert tudja a különbséget. A mostaniak nem tudják a különbséget, rajonganak bárkiért, akit eleget mutat a média.
Valójában, és az a huszadik század végének, huszonegyedik század elejének a legnagyobb bűncselekménye, hogy elvették az emberektől a példaképeket, a hősöket. A hetvenes, nyolcvanas évek óta nincsenek ikonok, csak néhány ember emelkedett ide. De oda, ahol Freddy Mercury, Eric Clapton, Phil Collins, a Pink Floyd van, oda senki.
Mert akkor megkezdődött az ötperces őrületek táplálék gyanánt kiadása. Amit nagyon könnyű megemészteni, elfogyasztani, de valódi főétel gyakorlatilag nincsen.Vissza tudsz emlékezni olyan koncertélményedre, ami neked nagy pluszt adott? Mindenképpen. Az életem egyik legmeghatározóbb koncertje volt az első nyugati koncert, amin részt vehettem. Ez a Manfred Man volt. Ez egy félelmetes pillanat volt nekem.
13-14 évesen arról álmodtam, hogy a Wembleyben fogok játszani, és 80-90 ezer ember áhítattal azt hallgatja, hogy nagy terpeszben a legtutibb gitárszólókat odarakom nekik.
Addig természetesen csak magyar zenekarokat láttam, és amikor Manfred Man megérkezett, az sokkoló volt. Az egyik dalt a nagy hangfalhegy tetején bekezdte az énekes, majd óriási robbanás, fényvillanás, amit addig itthon sosem láttam. Amikor kitisztult a szemem előtt a kép, a színpad közepén énekelt a csávó, és a kettő között volt hatvan méter.
Őrületesen meghökkentő volt, pedig egyszerű az egész, csak egy road mászott fel a hangfalra, de ez akkora annyira lesokkolt engem és teljesen kész voltam.
Onnantól kezdve szinte minden külföldi koncertre mentem, aztán láttam a Queent is a Népstadionban. Ezekről egyenként is sokat tudnék mesélni, rendszeres résztvevője voltam fesztiváloknak.
Sokféle zene volt rám hatással, imádtam Jan Garbareket, őt a Debreceni Jazz Napokon láttam, ahol különféle zenészekkel pillanatok alatt elképesztő világokat rajzoltak hangszerrel. Akkoriban úgy éreztem, hogy egy ilyen koncertet nagyjából öt évig képes lennék hallgatni.
Az elmúlt években ez egyre kevésbé volt ilyen, nagyon sok szakmunkást látni. A legjobb tudásokat adják, de kevés a szív. Nagyon sok pénz van benne, sok technika, de kevés az a pillanat, amikor valakinek a lénye megmutatkozik.
Az utolsó ilyen élmény az A38-on a Richie Kotzen szólókoncertje. Azzal sem voltam maradéktalanul megelégedve, de azt gondolom, hogy ő meghatározó figurája a mai zenei világnak, énekesként, gitárosként.
Az is mutatja, hogy baj van, hogy marha kevesen voltak, csak fél-háromnegyed házon volt a hajó.
Bennem az a koncert biztos sokáig nyomot hagyott. Nem azért mert technikailag, hanem, mert annyira természetes, hogy azt érdemes látni. Sokan elfelejtik, hogy nem a technika, hanem a szív a fontos. Elfelejtik, hogy miért is kezdünk el zenélni, hogy jól érezzük magunkat, hogy van mondanivalónk. Az nem elég, hogy valamit jobban kigyakoroltam, mint mások. 
Van kedvenc lemezed, előadód? Nagyon sokfélét szeretek, mindenevő vagyok. Nagyon nehéz kiemelni. Mondtam már, hogy Queen rajongó vagyok. A Queen rajongóknak van egy általános ismérvük, hogy van a Queen, és van a többi. Nehéz választani, de ha mondanom kéne valamit, akkor az a The Day at the Races.
Minden évben van egy Queen napom, amikor csak Queen szól.
Mivel egész nap zenét hallgatok a munkához, így sok zenét hallgatok és szeretek, például Ritchie Koztent, a rockzenét A-tól Z-ig, nagyon sok gitárost, rengetegen inspiráltak. Steve Lukather, Eddie Van Halen, Neal Schon, és egy kevés ember által ismert gitáros, Frank Marino. Neki már a hetvenes években szédületes gitárjátéka volt, de nem futott be. Mostanában inkább az ösztönös zenéket szeretem. Tudsz mondani magyar, koncertező zenekart mondani, akit ajánlanál? Nem titok, hogy Lukács Peti nagyon jó barátom, az ő projektjei általában izgalmasak, például a K.L.B. Trió. Aki szereti a progresszív zenét és eléggé elszánt, annak ajánlom.
Szappanos Gyuri barátom Háború zenekarát is javaslom, ez fiatalságom egyik részében elképesztően jó kis banda volt.
Tátrai Tibuszt nagyon kedvelem és nagyon tisztelem, ő igazi őserő, ami nagyon meghatározó, szerintem minden gitárosnak látnia kell. Ott valóban mondanivalója van minden egyes hangnak. Csak sajnálni tudom azokat, akik nem hallották a Boom Boomban játszani.
Vannak legendás lemezek, a Vadászat című Hobo lemez. Magyarországon van jó pár zenész, akire érdemes felnézni. Nyilván jóval több, mint akiket meg tudok említeni.
Sajnos az ország szerintem legjobb basszusgitárosa, Koós Laci Kanadába távozott. Szomorú, hogy egy ilyen tehetség nem tud itthon a pályáján mozogni. gy Fotók: Andrásik Remo
|
