| "szeretnék picikét csendesedni" |
|
Kijelölt zenei pályáról, esztétikáról, a földi paradicsomról elmélkedtünk Kézdy Lucával az Erzsébet tér füvén, ami során kiderült, hogy megújul a Santa Diver.  Húsz vagy huszonegy éves korom óta tudom, hogy végül mégis zenész leszek. Édesanyám zongoratanár, így természetes volt, hogy zeneiskolába fogok menni, legalább annyira, mint ahogy általános iskolába. Gyakorlatilag ki volt terítve elém egy egyenes pálya, jól ment, felvettek, ahova kellett, nyertem díjakat. Viszont nagyon nagy volt a nyomás és sok az elvárás, valószínűleg emiatt nem volt kedvem ezt csinálni. Akkor úgy döntöttem, hogy nem leszek zenész. Elmentem a konzi helyett egy jó gimibe matek-fizika faktra, majd a bölcsészkarra, és végül ott jöttem rá, hogy engem mégis zenésznek szántak, csak más módon, mint ahogy az kézenfekvő lett volna. 2006-ban volt egy Bartók Rádió által meghirdetett hegedűverseny, s az arra való készülés során kezdtem el komolyan venni, koncentrálni, tanulni, gyakorolni. Utólag tudom, hogy akkor még semmi közöm nem volt a jazzhez, csak kedvem volt hozzá. Ez elég volt, hogy bekerüljek a döntőbe és kapjak egy közönségdíjat, ami legalizálta a fejemben és környezetemben, hogy ezt lehet és érdemes csinálni. Azóta ugye komolyabb ez a dolog. Anyukád azt szerette volna, hogy zenész legyél? Ő abszolút. Igazából számára ez nem is volt kérdés, természetes dolog volt, ahogy a kollégáinak is, a tanáraimnak is és minden közegben, ahol voltunk. Egyedül számomra volt kérdéses az ügy. Amikor eldöntöttem, hogy nem megyek a konziba, az általános iskolai igazgató behívatott az irodájába, és én megijedtem, hogy valami büntetést kapok, nem bírtam rájönni, mit követhettem el. Mindez nyolcadikban történt, iskolaválasztás idején. Ő is rá akart beszélni, hogy hegedülnöm kell, és ha én nem megyek a konziba, akkor ki, és stb...szóval elég sok nemet kellett mondanom akkoriban. Akkor már gyerekként is tehetséges voltál? Volt érzékem hozzá, ezért volt mindenkinek furcsa, hogy mégsem ezt akarom csinálni. Anyukádnak nem csalódás, hogy nem klasszikus zenész lettél? Eleinte valóban nagy csalódás volt neki, nem is járt el a koncertjeimre, gyakorlatilag nemet mondott az egészre. Apukámat végig érdekelte a dolog, ő nem zenész, de mégis tudta csodálni, valószínűleg látta rajtam, hogy nagyon élvezem, és neki ennyi elég volt. Mostanra már anyukám is elfogadta, sőt, szereti, tetszik neki. De volt egy négy-öt év, amíg nem gondolta, hogy ebből kisülhet valami jó is.  Nem hiányzik a bölcsész vonal? Filozófia-esztétika szakos vagyok, most újra, mert korábban megszűnt a hallgatói jogviszonyom, szabálytalan módon halasztottam. Egy vizsgám hiányzik plusz a szakdogám, és most újra hallgató lettem, be akarom fejezni. Jólesik, hogy újra az egyetemre megyek, bár korábban nagyon megundorodtam tőle. Nagyon jó játszani a gondolatokkal és a művészet fontos, csak láttam egy eltolódást, aránytalanságot az emberi dolgok és a művészet szeretete vagy a filozofálgatás között. Úgy éreztem, hogy az emberek, akik itt hirdetik a tudományt, azok sokkal többet segíthetnének az embereknek, ha kimennének és meghallgatnának csendesen egy hajléktalant, vagy csinálnának valami egyszerűbbet, ami emberi úttal jár. Szóval nem nagyon hiányzott, de jó lesz befejezni. Mint esztétika szakos és zenész egyben, milyen mindkét oldalról látni a zenét? Igen, valóban van egy kettősség. Egy idő elmélészkedés után azt kezdtem érezni, hogy valójában nem csinálok semmit, csak beszélek valamiről, amit mások hoznak létre igazán. Én ilyen szempontból a gyakorlat embere vagyok, bár ezt nagyon sok más jellegű tény cáfolja, de az egyetemi „lézengés” helyett inkább haza mentem gyakorolni. Szerintem egészen más dolog úgy zenélni, hogyha valaki olvasott sokféle elméletet, véleményt és meglátást, mintha valaki nem. Az ember fejében talán tudatosabban összeáll, hogy mit miért szeret, miért nem, pl. milyen zenét szeretne létrehozni és miért. Nem jobb, csak más világ. Én örülök, hogy jártam oda, mert szerintem sokat ad, csak a helyén kell kezelni, nem szabad magaslatokra helyezni a dolgot, fontosabbnak tartani, mint amilyen valójában. De egyébként ez azt hiszem mindenre igaz. Volt egy Fodor Géza nevű tanárom, ő körülbelül két éve halt meg. Színház- és drámaesztétikát tartott, és nagyon sokat foglalkozott operákkal is. Látszott rajta, hogy próbál zongorázni, és ezt nagyon becsültem benne, ő is érezte, hogy jó ismerni a technikáját annak, amiről beszél. Gyakorlat és elmélet persze természetükből adódóan különböznek, de a gyökerük közös. Volt olyan tanárom, aki zenekritikát tanít, de semmit sem konyít a zenéhez, nem tudja, hogy mi az a zenélés, és nem is akarja tudni. Ez nem egy túl szimpatikus tulajdonság. Mindig a hegedű volt? Ezt te választottad vagy ez egy kijelölt út? Én választottam. Ez úgy működik a klasszikus zenészeknél vagy a klasszikus iskolánál, hogy a kisgyerekeket elviszik egy hangszerbemutató hangversenyre, ahol már nagyobb gyerekek játszanak, nem profik, és bemutatnak mindenféle hangszert, amit ott a zeneiskolában tanulni lehet, és megkérdezik a gyerekeket, hogy „Na, Pistike, te min szeretnél játszani?”. Én a hegedűt választottam, gőzöm sincs, hogy miért, anyukám elmondása alapján az indoklásom az volt, hogy tetszik a hangja. Ő ugye zongorista, és emlékszem, hogy meglepődött ezen, mert kitalálta, hogy én zongorista leszek, és ő sokat tud majd segíteni nekem. Szerintem már ott volt bennem egy kis dac, és pont ezért nem választottam a zongorát, de erre így konkrétan nem emlékszem.  Más hangszeren gondolkodtál vagy játszol? Játszottam, mostanában annyira nem, zongorán azért néha. Vannak a zeneiskolában tagozatok, és akit ilyen pályára alkalmasnak tartanak, azt átviszik „A” tagozatról „B” tagozatra, és ott van kötelező zongora. Aztán zongorából is átvittek „B” tagozatra, meg akkor ezerfele jártam zenével kapcsolatban, már tizenkét évesen stresszes tüneteim voltak, és akkor abbahagytam. Miután abbahagytam, megszerettem zongorázni, akkor volt egy időszak, amikor sokat gyakoroltam. Amikor egyetemre jártam, a koleszban nem volt pianínó, és ide jártam a Semmelweis utcába a Café Eklektikába gyakorolni. Elsőben még délutánonként ott zongoráztam. Gitározni egyedül tanultam, még általános iskola idején egy családi ismerős kezembe nyomott egy gitárt. Ebben az tetszett, hogy nem volt hozzá tanár, és magamtól próbálhattam kitalálni, hogy hogyan működik. Mostanában egyre jobban rájövök, hogy mennyi mindent nem tudok eljátszani a hegedűn, így most erre koncentrálok. Mikor kezdtél el zenekarokban játszani? Az első ilyen esemény gimnáziumban volt, második környékén. Volt a gimiben egy Rák nevű zenekar, nálam idősebbek voltak benne. A hegedűs lány nem ért rá egy koncertre és én ugrottam be. Tök jó élmény volt, és a zenekar is jól fogadta. Negyedikben volt egy kiközösített szlovák származású srác, aki nem találta a helyét, kilógott az osztályközösségből. Tudott gitározni, elkezdtünk játszani az iskolában, és jó barátok lettünk, befogadta az osztály. Nekem ez egy fontos történet arról, hogy a zene mire képes. Szerintem a zenének a közösségteremtő erejében van a lényeg. Lehet nagyon szépen muzsikálni, dzsezzelni és intellektualizálni az egészet, de az a lényeg, amikor leülnek egy tábortűznél, és lejátszik valaki akár csak három akkordot, akkor összegyűlnek köré az emberek. Van más hobbid a zenélésen kívül? A lovak szerelmese voltam, vagyok most is, csak nem tudok erre időt szakítani. Rettentően szeretem és értek is hozzá. Tizenegy éves koromban kezdtem, aztán később lovagoltam is be csikókat. Ez azt jelenti, hogy én voltam az első ember, aki ráült, és megtanította arra, hogyan működjön együtt az emberekkel. Az első három hónap után már ugrottunk kisebb akadályokat is. Nagyon érdekes élmény volt, ahogy a falusi emberek végül elfogadták azt, hogy egy „városi kislány” jött belovagolni az Ödönék csikóját. Voltam egyszer lovász három hónapig, Köveskál fölött, a Fekete-hegyen. Az volt életem legszebb három hónapja, nagyjából a paradicsom volt számomra. Egy hatalmas tanyán voltam egy hegytetőn, egy volt öttusázó/ipari kém/villamos mérnök tíz lovára vigyáztam. Az volt a dolgok rendje, hogy reggel kitereltem a lovakat a karámból egy rétre, aztán este vissza. Közben akadt persze más feladat is. Volt, hogy egy hétig egyedül voltam ott a lovakkal. Ott ébredtem rá, hogy a legcsodálatosabb dolgok nagyon-nagyon egyszerűek, és az igazi értékek ott vannak, a vidékben, az egyszerű életben. Nincs szebb érzés annál, hogy a természet részei lehetünk, hogy partnerekként, őszintén és tisztán kommunikálhatunk. Ott volt egy olyan vízióm – bár nem vagyok vallásos – ami miatt biztos lettem abban, hogy ha van Isten, akkor ő kizárólag gyönyörűszép lehet, egyéb más tulajdonságai mellett, persze. A rajzolást már abbahagytam, de gimnázium alatt, egyetem elején sokat rajzoltam, festettem. Most már inkább csak zenélek. Ez az én kommunikációs csatornám.  Hogyan jött a Santa Diver ötlete? Ez Dávidban és bennem alakult ki. Még talán 2005 őszén készültünk egy zongoristával, Ignác Ádámmal a Festészet Napjára, egy táncos előadásra csináltunk zenét, zongora-hegedű duó volt. Beszerveztük Dávidot (Szesztay Dávid), hogy basszusgitározzon. Nagyon jól sikerült, és elhatároztuk, hogy egyszer csinálunk egy zenekart, ami csak hegedű-basszusgitár-dob trió lesz. Ez lett a Santa Diver 2006-ban. Két évig trió voltunk, majd a lemezre hívtunk két vendéget, Szőnyi Andrást (billentyű) és Koós-Hutás Áront (trombita), s végül Bandi maradt, s kvartetté váltunk. Egyébként most átalakítjuk a zenekart. Valószínűleg szeptember 29-én lesz az első koncert (a Könyvtár klubban), és Dávid átül a zongorához, ami az első számú hangszere. És valószínűleg hívunk egy basszusgitárost. Két hete oda lyukadtunk ki, hogy átformáljuk, mert úgy érezzük, hogy tovább kell lépni. Hasonló úton megyünk tovább, csak más emberek lesznek a különböző szerepeken. A zenei irány mennyire lesz hasonló? Ezt még mi sem tudjuk. Szeretnénk picikét csendesedni. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy túl sok a zúzás. Szeretem, ha kemény és nagyon szól, de arányában több finom dolgot tennék a zenébe. Amikor indult, akkor is több finomság volt benne és kevesebb zúzda. Ahhoz kellene visszanyúlni, ahogy kezdtük. Csak más hangszerelésben. Nem akarom nagyon hirdetni, de valószínűleg 29-én már ebben a formában fogunk fellépni, ha tudunk eleget gyakorolni. Szerveződik egy londoni koncert januárban, és ott biztos, hogy már az új felállással fogunk fellépni. Mennyire tudtok külföld felé nyitni? Szerintem viszonylag alkalmas erre a zenekar, mivel instrumentális. Most voltunk több felé, februárban Párizsban és Brüsszelben, nagyon jó kis koncertek voltak. Bécsben két éve voltunk, most márciusban pedig egy déli kisvárosban, Rudensdorfban. Nagyon jó koncert volt. Jó lenne, ha minél több lenne. Sokkal több nyitottságot érzek nyugaton, mint itthon. Itt méricskélősebbek az emberek, ott megvan az a szellemi luxus az adott jóléttől, hogy kíváncsiak azokra, amiket nem lehet rögtön besorolni egyféle kategóriába, ami meghökkenti az embereket. Sokszor az látom és érzem, hogy nem tudják eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz. Tetszik is, de kell valami kapaszkodó és fontos a mások véleménye, és nem merik felvállalni a saját érzéseiket, ill. nem tudják, hogy mik azok. Külföldön sokkal bevállalósabbak, lelkesebbek és jobban tudnak örülni szokatlan dolgoknak. Milyen zenekarokban játszol még? Játszom Dévényi Ádám zenekarában, az Átmeneti kabátban, a Gödörben játszunk általában. Dévényi Ádám egy költő, rettenetesen jó szövegei vannak. Én nem szeretem a szöveges zenét, de az ő szövegeit nagyon. Eljöttem meghallgatni egy koncertjüket, hogy tetszik-e, beszállnék-e, és annyira megérintett egy-két dal, egy-két sor, hogy nagyon szívesen és örömmel játszom vele. Ez nem a zenéről, hanem az Ádámról és a szövegeiről szól. Ez egy alternatív zenei felállás viszonylag egyszerű zenével, amit ugye próbálunk minél jobbá tenni. A másik zenekar, amiben játszom, az a Free Style Chamber Orchestra, ami egy tizenöt tagú zenekar, egy jazz trió kiegészülve egy komplett fúvósszekcióval és egy vonóskarral. Nagy János zongoraművész darabjait játsszuk. Játszunk még számot Szirtes Edinától, s az én szerzeményeimből is játszottunk már kettőt. Benne van még Frankie Látó, egy remek magyar jazzhegedűs, meg rengeteg nagyon jó zenész. Szeretek itt játszani, mert sokat tanulok, kihívást jelent.  Hogy kaptál ide meghívást? Helyettesítés útján, 2006 májusában. Egy hét alatt három koncerten kellett játszanom, úgyhogy gyakorlatilag két-három napom volt megtanulni két műsort (egy FSCO és egy Mantra), szerintem a tizedét sem tudtam. Próbáltam ellátni a feladatot, de gyakorlatilag lehetetlen volt. De nem volt ez probléma, nem is várta el Jancsi, hogy ez ilyen gyorsan menjen, ezeket tényleg gyakorolni kell, mert zeneileg sok nehézség és furmány van benne, amit nagyon szeretek. Meghívtak, hogy csatlakozzam, de mondtam, hogy csak fél, egy év múlva, mert akkor már nődögélt a hasam, a következő év elején pedig mentem, megvártak. Van kedvenc budapesti helyed? Nekem a Sirály a kedvencem, ott érzem leginkább, hogy kíváncsiak arra, ami történik. Emiatt ott szeretek játszani, ez ennyire egyszerű. Szeretem a Sirály hangulatát. Szoktak a Sirályban sokan lenni? Nem szoktak, de előfordult. Nem feltétlenül az számít egy koncerten, hogy hányan vannak, hanem, hogy megtörténik-e az információ- és energiacsere, tehát, hogy nem egyoldalú a kommunikáció, hanem létrejön valamiféle kölcsönhatás. Rengeteget számít, nekem legalábbis nagyon sokat, valahol ezért van egy koncert. Ott általában ezt érzem. Van olyan zenekar, akivel szeretnél együtt dolgozni? Hú, ezen nem gondolkodtam. Biztos vannak, akikkel szívesen zenélnék majd, pl. Kaltenecker Zsolt. Dresch Mihály még egy olyan figura a szememben, aki nagyon jó dolgot képvisel zeneileg és emberileg, vele nagyon szívesen játszanék. Külföldről nem tudom, nem gondolkodtam ezen. Van rengeteg ember, akire felnézek, de nem érzem még magam olyan szinten, hogy könnyű szívvel bele tudnék menni egy közös zenélésbe, anélkül, hogy idegeskednék. Nem vagyok az az ember, aki bárhova oda meri tolni az arcát, csak ha megalapozottnak érzem, és ez nem mindig van így. Van meghatározó koncertélményed, mint fellépő? A FSCO-val Pozsonyban, Victor Wooten, Stanley Clarke és Marcus Miller előtt, háromezer embernek. Addig nem játszottam ennyi ember előtt. Nagyon érdekes volt. Lehetett érezni, hogy sok emberhez eljut az információ, viszont nagyon leszűkült a tér, csak ránk, csak a színpadra. Szélsőségesebb volt, és nyitottabb is. A rudersdorf-i Santa Diver koncertre egy Udo Preis nevű ember hívott el, ez egy kis falu volt, nem is tudtuk, hogy ki fog eljönni. Az ő neve jelentette a garanciát, és messziről, Bécsből, Grazból is eljöttek. Akkora csönd volt a számok alatt, hogy azt éreztem, hogy itt minden számít, itt nagyon kíváncsiak arra, ami történik. Ez felemelte a zenekart és a zenét is. Ott történt valami nagyon jó dolog. Volt szerencsém a FSCO-val a European Mantrával játszani, két közös koncerten, azok is nagyon jól sikerültek.  És koncertélmény, mint néző? Volt egy Al Jarreau koncert, amikor 16 éves voltam, és arra egyedül jöttem fel Győrből. Az katartikus élmény volt. Három órán keresztül mosolyogtam, úgy jöttem el, hogy fájt az arcom. Az nagyon jó volt. Bár a helyszín nem volt a legfelemelőbb, de volt egy Mirrorworld a Columbuson, már Borbély Mihállyal és Lukács Mikivel. Abban voltak olyan részek, olyan szárnyalások, amikor azt éreztem, hogy így érdemes meghalni. Tehát nagyon messzire vitt ez a zene. Tudsz mondani téged inspiráló zenészeket, zenekarokat? Aki legelőször eszembe jut és hegedűs, az Lantos Zoltán. Amikor először meghallottam a játékát, addigra pont meg volt érve rá a fülem. Tudtam már előtte is vagy két évig, hogy van egy Lantos Zoltán nevű fickó, de nem jártam utána. Szégyen, nem szégyen, de utólag örülök, mert így pont jókor ért el az információ. Akkor úgy éreztem, hogy tölcsér lett a fülemből, amit nem lehet letépni a hangfalakról. Nagyon tetszik a játéka, sallangmentes, ami ritka. A jazzhegedűsök általában selymesebben, modorosabban, nyájasan játszanak. Ez a Mirrorworld lemeze volt, amit egy olyan barátomtól kaptam, aki jó lemezeket ad jó időben. Ez az első felállás még Dresch Mihállyal és Juhász Gáborral volt. Gyermekkoromban nagyon szerettem az LGT-t, volt két-három év, amikor rongyosra hallgattam a kazettáimat. Presser Gábor szólólemezeit a mai napig szeretem. 11 évesen volt egy Whitney Houston-os korszakom, ez vagy égő, vagy nem. Őt a mai napig rettenetesen tehetségesnek tartom és imádom a hangját. Kiskoromtól klasszikus zenét hallgattam, 13 évesen volt egy fordulópont. Egy hosszú olasz nyaraláson hallottam először Al Jarreau-t, aki egy amerikai jazz-énekes. Teljesen rákattantam, ő volt az a figura, aki miatt elkezdett érdekelni a jazz. Volt egy Kaltenecker stádiumom is, még egy régi Kaltenecker Triót hallottam, amiben a kis Dés perkázik és Papesch a basszusgitáros (Full Moon lemez). Kiket hallgatsz mostanában? John Zornnal kezdtem el ismerkedni, ő nagyon érdekes és termékeny ember. Először az Electric Masada jött, mostanában inkább az akusztikus, csellós, hegedűs zenéket hallgatom, amikben sokszor nem is játszik. Ezeket egy dobos ismerősömtől Sárvári Kovács Zsolttól kaptam, csinált nekem egy remek kis gyűjteményt. Jó volna a mi zenénkbe is csempészni kis csendességet és nyugalmat. Biztos nem fogunk akusztikus zenét csinálni egyhamar, de tetszik és érdekel, hogy mennyire színes tud lenni, és milyen sokféleképpen tudnak megszólalni a hangszerek. Van kedvenc lemezed? Az Esbjörn Svensson Triótól a Seven Days of Falling. Van olyan zenész, akit szívesen látnál élőben? Nincs igazából ilyen nagy vágyam, befelé figyelő típus vagyok, nem vagyok rajongó alkat, és szívesen foglalkozom azokkal az információkkal, amik a közvetlen környezetemből erednek. Eddig működött, hogy azok az információk, amire meg vagyok érve, azok elérnek. Van olyan koncert, amire mindenképpen elmész? Dresch Mihályra bármikor szívesen elmennék, Mirrorworldre, K.L.B. Trióra is, de most nem könnyű megvalósítani ezeket a kislányom mellett. Fotók: Bugár Máté, Papp Dávid Tamás |