| Kiende - Budapest Jazz Club |
| 2009. március 28. |
Fél éve nem voltam Kiende koncerten, és már nagyon vártam, nagyon kíváncsi voltam, hogy mi történt a zenekarral, melynek sorsát már a kezdetek óta figyelem (ami alig több mint egy évre nyúlik vissza). Eddig minden koncert elvarázsolt, erre számítottam most is, vártam, hogy az ismerős dallamok felcsendüljenek. A zene milyenségéből fakad, hogy csendes-ülős, a kisebb ismertségből pedig, hogy a nézőtér elég hézagos, és sajnos sötét, így az intimitás elveszni látszott, amivel a zenekar láthatóan nem tudott mit kezdeni. A hely nem a legmegfelelőbb, bár a hangosítással nem volt baj, de a hangulata egy művelődési házéra emlékeztetett, csupasz falak, a színpad derékmagasságban, egyszerű székek, ennél azért többet vár az ember manapság. És akkor a zenéről is. A Kiende zenekar három tagból áll, Császári Gergő gitáros, énekes, zenekarvezetőből, Bede Sarolta énekesből és Szabó Árpád hegedűsből áll. Mondjuk, hogy a zenéjük modern felfogású népzene, funk, jazz, country, blues fűszerekkel. Talán ez a zene az, amely bemutatja, hogy mit is gondolnak a mai fiatalok a népzenéről, talán ez az a mód, ahogy mindenkivel meg lehet kedveltetni ezt a fajta zenét, mert a mi nyelvünkön szól, nincs népviselet, néptánc. A dalok általában népzenei motívumokra, dallamokra, helyenként teljes dalrészletekre épülnek (Szegénylegény), egyes helyeken a szöveg viszont megváltozik, például a Kiskece lányomban. Sári hangja betölti a teret, Gergő gitárja sziklaszilárd és ötletes alapot ad, Árpád pedig hol vidám, hol mélabús dallamai felrepítik a dalokat. Ennyit tudtam a koncert előtt. Ekkor felcsendült az első nóta, és onnantól kezdve egy szót sem tudtam szólni, a produkció teljesen a székemhez szögezett, le sem tudtam venni a szemem a zenészekről, hacsak nem a szememet csuktam be, hogy még jobban elképzeljem a zenét. Ez a fél év egy ilyen fiatal zenekarnál sok idő, ám ekkora változásra, fejlődésre nem számítottam. Progresszívbe, sőt, pszichedelikusba hajlik, és ezt mint egy pozitív jelzőt mondom, Árpád szólóinak (amit vadiúj elektromos hegedűjén játszik) íve, mondanivalója magával ragadó, hol felsír a hegedű, hol kacagtat, néha egyszerű dallamokat csal elő, néha pedig őrület tombol (a kellemes fajtából). Eközben Gergő kísérete egyszerűen zseniális, megéri (csak) rá figyelni, az ő játéka miatt is érdemes végighallgatni egy koncertet, a hüvelyke hozza a basszust, míg a többi ujja az akkordokat pengetik, amik kicsit disszonánsak, ám pont az ízléses és közérthető kereten belül. Mindezt páratlan ritmusérzékkel, húzással, dögösen, zseniális, nincs más szó erre. Az instrumentális részek között, amiknek egyre nagyobb részt hódítanak maguknak a műsoridőből, Sári hangja kalauzol minket végig a dalokon, végigvisz minket fájdalmon, örömön, halálvágyon, szerelmen. Sári hangja tiszta és nagyterjedelmű, a mondanivaló hitelesen hat szájából, elhiszünk neki mindent.  Az ő hangjához csatlakozik Gergő, akivel tökéletesen egészítik ki egymást, a képzett énekesnő és az ösztönös tehetség kettőse. A szünet mindenkit kicsit felélénkít, a zenekar talán iszik is egyet, vagy csak az ismerősökkel beszélnek, de az eredmény, hogy magabiztosabban jönnek ki a második részre, Gergő egy (fa)viccel kezd, végre a régi önmaga, a hangulat is oldódik. A visszatapsolás után a zenekar (közkívánságra) a Fafurulyát játssza, amikoris a közönségnek megszakad a szíve (amikor Sári ezt énekli), mi is innánk valamit (ahogy Gergő javasolja), a hegedű, az énekesek extázisban, a közönség is, aztán vége. Megkeressük az állunk, zavarban vagyunk, felállnunk, kint megveregetjük a zenekar vállát, hazamegyünk, és várjuk a következőt. Én mindenképpen ott leszek. Szerencsénkre a koncertet felvették, remélem hamarosan otthon is élvezhetjük a zenéjüket. Zárásul azt kell mondja, hogy a Kiende zenekart mindenkinek ajánlom, aki szereti a jó zenét, a jó hangulatú koncerteket, és akik szeretik, ha egy másfél óra erejéig elvarázsolják a szívünk mélyén ott lapuló dallamok.
Képek forrása: myspace.com/kiendezene, myspace.com/vodku |