| Az emberen túli kísértése |
| 2011. május 23. | |||||||||||||
|
Május 21-én a Trafóban a Swans bebizonyította, hogy ma is méltók saját legendájukhoz és 30 évvel megalakulásuk után is képesek letaglózó erejű koncertet adni.
A Trafó Voices IV. estje azzal a kellemetlen hírrel indult, hogy elmarad James Blackshaw koncertje. Blackshaw helyett Kézdy Luca, a Santa Diver-ből ismert hegedűs ugrott be. Utoljára novemberben láttam őt Arto Lindsay előtt játszani, s azóta érezhetően magabiztosabbá vált a színpadon. Kézdy beloopolt alapokra improvizált, eleinte torzított hangszínekkel disszonáns témákat pakolt egymásra, később a tiszta hangzásvilág és a folkos dallamok felé mozdult el. Noha zenészi kvalitásaihoz kétség nem férhet, és dicsérendő, hogy szervesen építi be a loop-ok és effektek nyújtotta technikai lehetőségeket művészi eszköztárába, műsora összességében izgalommentes volt. Hiányzik még belőle az a gondolat, amely kiemelné a hasonló elvre épülő szólóestek tengeréből. A koncertterem szinte zsúfolásig megtelt hazai és külföldi érdeklődőkkel, amikor felcsendült a Swans masszív drone-intrója. A csőharangok és valami egzotikus pengetős által keltett hipnotikus hullámmoraj lassú tempójú fodrozódása alatt jöttek fel sorban az együttes tagjai a színpadra. Mire mindenki elfoglalta a helyét, úgy éreztem, mintha teljesen átmosták volna a tudatomat, s ami ezután következett, az ennek az élménynek a fokozatos elmélyítése volt. A Swans nem egy hagyományos értelemben vett rockkoncertet adott emlékezetes dalokkal, frenetikus szólókkal, és tűzijátékos parádéval, hanem egy rituálét mutatott be. Kíméletlen következetességgel, egyetlen hatalmas membránként pulzálva löktek ki belőlem minden gondolatot, hogy a saját üzenetüket tegyék a helyére. A Swans végletekig nyers és felemelő zenéje nem a zenéről szól, hanem egy érzés- és gondolatvilágról, amelyet igen nehéz szavakkal körülírni. Leginkább megtapasztalni lehet. Ritka eset, hogy művészi koncepció és technikai kivitelezés ilyen magas szinten összhangban van egymással. Itt nincsenek felesleges elemek, minden hang, ütem és szó annak az üzenetnek a szolgálatában áll, amelyet az együttes képvisel. A részek ugyan a rockra emlékeztetnek, az egész azonban messze túlmutat annak határain. Mintha a (rock)zenéről lenyúznák a rárakódott szennyeződéseket a hangszeres virtuozitástól a tartalmatlan szórakoztatásig, és visszavezetnék az eredetéhez, vagy inkább egy ma már korántsem magától értetődő funkciójához: a rítushoz. Hogy a Swans esetében miféle rítusról van szó, az korántsem egyszerű képlet. Micheal Gira vonzódása a keresztény vallási szimbolikához és a gospel-blueshoz azt sugallja, hogy könnyedén kontextusba tudjuk helyezni azt, amit hallunk. De a Swans minden, csak nem keresztény együttes vagy bújtatott kereszténység-kritika. Ha kicsit távolabbról nézzük a jelenséget, akkor talán könnyeben fogást találhatunk rajta. Nyilvánvaló, hogy minden kultúrában megtalálható a spirituális igény és ennek különböző megnyilvánulási formái, például a vallási rítusok során játszott zene a sámánok kántálásától egészen az istentiszteletet kísérő zeneműig bezárólag. Az ember spirituális világra való nyitottsága és a rituális zene az, amit Gira kihasznál és művészileg formába önt. Nála azonban az emberen túli megidézése nem a megidézettre, hanem a megidézőre, vagyis magára az emberre utal vissza. Egy mintázat lepleződik le, fordul meg tengelye körül, és lesz az üzenet tárgya. A Swans szuggesztív világa éppen abból a furcsa villódzásból táplálkozik, amelyet egy spirituális lény nélküli, de ahhoz intézett rítus paradox gondolata jelent. Ebből a szempontból rokoníthatók törekvéseik például az osztrák képzőművész, Hermann Nitzsch hírhedt misztérium-, orgia- és állatáldozat-performanszaival. A Swans színpadi jelenléte egészen sajátos atomszférát teremtett. A hatfős együttes tagjai leginkább a Cohen vagy a Jarmusch filmekből ismerős rosszarcú bűnözőkre hasonlítottak, leszámítva a félmeztelen, hosszú hajú, szakállas mindenest (csőharang, gong, perkák, elektromos hegedű, vibrafon stb.), aki fizimiskája alapján lehetett volna akár a Conan, a barbár egyik szereplője is. A különös csapat élén Micheal Gira állt, aki egyszerre volt frontember és egy a muzsikusok közül. Erőteljes személyisége hol belemerült az eksztatikus monotonitás örvényébe, hol a felszínre tört. Ilyenkor őrülten kántáló prédikátorrá változott, vagy perverzzé, aki kéjesen a nadrágjában turkált. Visszataszító, arrogáns figura, de nem tudtam levenni róla a szememet. Ami rontott a hangulati összképen, az a színpad két oldalán álló két gitáros, akik megállás nélkül rágóztak. Mintha baromira unnák már a műsort, s csak néha-néha tudnának belefeledkezni a zenébe. Eközben a többiek koncentráltak, izzadtak, kilebegtek a testükből. Elképesztő energia kellett nekik ahhoz, hogy folyamatosan fenntartsák a hipnotikus állapotot. Voltak pillanatok, amikor már nem is látszottak egyéneknek, csak áramlott rajtuk keresztül valami, ami mágnesként vonzotta magához a teremben lévőket. A közönség lelkesedése nem akart szűnni, Gira pedig megdicsért minket és szép városunkat. Láthatóan örült annak, hogy mennyire együtt rezdülnek az emberek a zenéjükkel. A visszataps után még eljátszották legutóbbi lemezük záródalát, az Eden Prison-t, aztán a hirtelen a beálló csöndben mindenki megemészthette az élményeit. A látogatók elégedetten távoztak, érezhető volt rajtuk, hogy ma este kaptak valami egyedit és értékeset. Nagyszerű koncert volt. Örök hála a Trafónak, hogy tavaly novemberben elhozták Arto Lindsay-t, idén májusban pedig a Swans-t. A jó program összeállítása mellett azonban fokozottabb figyelmet kéne fordítaniuk a koncertek hangosítására. Mintha nem volna számukra magától értetődő, hogy megfelelő felkészültség hiányában a legerősebb produkciókból is levon a rossz hangosítás. Szeretnék hinni abban, hogy ezen a téren képesek lesznek felnőni a meghívott előadók színvonalához. Tóth Csaba János 2011. 05. 21., Trafó, Swans / Kézdy Luca (James Blackshaw helyett)
!joomlacomment 4.0 Copyright (C) 2009 Compojoom.com . All rights reserved." |
