| Egy sima, egy fordított |
| 2011. május 19. |
|
Május 9-én este izgalmas élményekben lehetett része annak, aki hajlandó volt ellátogatni az A38 hajóra. Mind a haza ízek kedvelői, mind az ínyencségekre vágyók megkapták jól megérdemelt jussukat.
Az A38 koncertszervezői számomra rejtélyes megfontolások alapján tették egymás mellé a Kampec Dolores-t és egy szabadzeneformációt Zu improv néven, amelyet a Zu két tagja, Massimo Pupillo (basszus) és Luca T Mai (szaxofon) alkotott Pándi Balázzsal (dob) kiegészülve. Hogy milyen logika mentén kapcsolódik össze egy veterán magyar alternatív rock-világzene együttes és a fiatal generációt képviselő zajkommandó, arra nem sikerült választ találnom, de a kiinduló képlet furcsasága ellenére mégiscsak tanulságos volt számomra ez az este. A nyolc órai kezdéssel meghirdetett koncert helyett síri csend és félhomány fogadott az A38 hajó gyomrában. Fél óra elteltével néhány ember felbukkanása győzött meg arról, hogy ha műsor nem is lesz, de legalább nem egyedül kell meginnom a sörömet. Aztán a Kampec Dolores első nótája alatt még 15-20 látogató szivárgott le a terembe, ám ezzel is összesen körülbelül 30-40 főre emelkedett az összlétszám. Többségük a falhoz lapulva vagy a bárpult környékén állva hallgatta végig a produkciót. Enervált, távolságtartó magatartásuk okán töprengtem. A soványka résztvételi arányt a hétfő este és az egzotikus zenekari összeállítás számlájára írtam, de ami ennél fontosabb, az az üres tér keltette csendes csalódottság, amely ilyen helyzetben ott lebeg közönség és fellépő között, s amely talán orvosolható lett volna egy kisebb méretű koncertterem igénybevételével. Hiszen a méretek miatt családias hangulat nem alakulhatott ki, viszont a „teltházas koncert” képzetének meg-nem-valósulása mindvégig kísértette az esemény résztvevőit. A Kampec Dolores különös együttes, hiszen egyszerre hordozza magán a 80-as évekbeli magyar alternatív rock és egy ettől teljes mértékben különböző, szofisztikált és tágas zenei gondolkodás jegyeit. A 80-as években indult, ma is aktív magyar alternatív bandák közül nem tudnék egyet sem megnevezni, amelyiknek dalaiban páratlan ritmusok, metrikai váltások, poliritmia található, vagy izgalmasan keveredik benne a rock, a jazz és a népzene. Nem véletlen, hogy hosszú pályafutása során a Kampec Dolores eljutott nemzetközi jazzfesztiválokig, vagy az, hogy külföldi lapok és bloggerek írtak a lemezeikről. Van a zenéjükben valami, ami kiemeli őket a szűkebben vett kulturális kontextusból, ugyannakkor kihallható belőle egy ma már evidensnek korántsem tekinthető művészetfelfogás, amelyhez csak történeti érdeklődéssel vagy nosztalgiával lehet viszonyulni. Számomra a műsor két világ között ingázott: hol magával ragadó tágasság nyílt meg körülöttem, hol a magyar alternatív rock kísértetei között találtam magam. Minden bizonnyal ráerősít erre a benyomásra személyes preferenciám is. Legsikerültebb lemezüknek ugyanis az 1996-os Zúgót tartom, amelyik mindegyik kiadványuk közül a legmesszebb megy el kísérletezésben.
E töprengések azonban nem vonnak le semmit a Kampec Dolores zenészeinek nagyszerű teljesítményéből. Érezhető volt, hogy a színpadon összeszokott, tapasztalt muzsikusok állnak, akik szépen vezetik végig az általuk felépített világon a hallgatóságot. Hiteles volt az, amit mondtak, és az is, ahogyan mondták. Külön kiemelném a ritmusszekció (Vajdovich Árpád – basszusgitár, Németh Csaba – dob) áldozatos munkáját, amely egyszerre szövevényes és táncos ritmusokat pakolt a táncolni vágyó lábak alá. Az pedig külön meglepetést okozott, hogy Hajnóczy Csaba milyen magától értetődően és jó ízléssel nyúl a különféle gitáreffektekhez. A koncert végén ismét csalódottan vettem tudomásul, hogy milyen kevés ember van a teremben, pedig igazán élvezetes műsort adott az együttes. Némi átszerelés után következett a Zu improv névre keresztelt alkalmi formáció. Aki ismeri a Zu lemezeit, az tudja, mennyire igényes és csavaros módon keverik a jazz és a rock elemeit. A tömény, de ügyesen kordában tartott energia teszi őket izgalmassá, ám aki ehhez hasonló élményekre számított ezen az estén, annak csalódnia kellett. Persze nem érdemes efféle összehasonlítás mentén értékelni őket. Némi nyitottság és kíváncsiság elég ahhoz, hogy az olasz-magyar konstellációt a maga jogán hallgassuk meg, s akik hétfő este eljöttek a hajóra, remélhetőleg ezért jöttek el.
Jacopo Battagli, a banda dobosának távollétében a másik két tag, Massimo Pupillo és Luca T Mai olyan benyomást keltett, mintha egy idegen bolygóra csöppent volna, de mindketten más formájú testben, és emiatt nem tudtak volna kommunikálni egymással. Massimo Pupillo effektpedáljai közül rálépett arra, amelyik basszusgitárja hangját permanens zajjá változtatta, és ez a permanens zaj lényegében az egyetlen állítás volt, amelyet a koncert alatt meg tudott fogalmazni. Luca T Mai noha erősen fújta szaxofonját, sokáig nem lehetett hallani belőle semmit néhány halk nyöszörgésnen kívül, a produkció előrehaladtával pedig témái feloldódtak az általa használt effektek felhőjében. Eközben Pándi Balázs rendületlenül darálta dobfelszerelését a két olasz között, ám ennek ellenére sem született meg az a mágikus pillanat, amikor a zajorgia többé vált volna önmagánál, például ideális esetben három zenész között kialakuló párbeszéddé. Összességében felemás érzésekkel távoztam a hajóról. A Kampec Dolores kellemes meglepetés volt, s ez nagyban köszönhető előadói hitelességüknek. A Zu improv izzadtságszagúra sikeredett próbálkozása inkább idegesítően hatott rám, nem a Zu-hoz, hanem önmagához képest. Talán máskor sikerül nekik. Tóth Csaba János Fotó: Todoroff Lázár 2011.05.09. – A38 – Zu improv, Kampec Dolores |
