| Vägilased – felnőttovi észt módra |
| 2011. május 14. |
|
Amikor kicsit lenyomoztam a zenekart, bevallom, némileg szkeptikusan fogadtam az ajánlóban is megemlített „életöröm” és „bölcsesség” kifejezéseket. Talán mert sokszor találkoztam azzal, hogy a népzene pusztán ürügy a magamutogatásra és az érzelgősség meg valami ellentmondásos nosztalgia felkeltésére. Éppen ezért reménykedtem, hogy egy észt zenekar talán máshogy közelíti meg saját zenéjét. Nem csalódtam.
Sokan gyűltek össze a Merlin kamaratermében. A koncert 20.30-ra volt meghirdetve, a zenekar csak tízperces késéssel, váratlanul a közönség soraiból kiválva sétált föl a színpadra, majd in medias res a zenészek egy elég ütős számmal bizonyították, hogy nem egy kósza ötlettől vezérelve ragadtak hangszert. A hatásvadász kezdés után még meglepőbb, visszafogott humorkodás következett, amikor a zenekar kiváló dobosa – Reigo Ahven: ceremóniamester, konferanszié és tolmács egy személyben – kis felvezető után megjegyezte: „Great! We are brothers and sisters!”, mivel a hallgatóság nagyrészt az észthét miatt Magyarországra látogató nyelvrokonokból: finnekből, udmurtokból, természetesen észtekből és magyarokból állt. Ezután néhány percig angolul, észtül, finnül, oroszul végül németül köszöntötte a hallgatóságot, majd töredelmesen bevallotta, hogy több nyelven nem tud, úgyhogy most már a zenekarról beszélne – szerencsémre angolul.
Itt jött egy rövid bemutatkozás, hogy miért is fontos számukra a népzene, és miért gondolják úgy, hogy másoknak is örömet okozhatnak zenéjükkel. Észtországban meglehetősen hosszúra nyúlnak a telek, ilyenkor pedig az ember nem nagyon tudja elfoglalni magát semmivel. Az észt emberek ezért télen gyakran összegyűlnek, énekelnek, zenélnek, táncos játékokat játszanak. Ennek nemcsak az az előnye, hogy nem unatkoznak és mozognak egy kicsit, hanem az is, hogy jobban megismerik egymást. Így, noha mindenki ücsörgős koncertre számított, a kedves felszólításra kegyeskedtünk lefáradni a székekből és engedelmeskedni az elhangzó utasításoknak. Zenei aláfestéssel egy „Benn a bárány, kinn a farkas” játék következett. Az észteknél a szépség, egészség és a nőiesség megtestesítője pár száz évvel ezelőtt a ló volt, ezért benn a „lóra” kellett vigyázni. A játék remekül sikerült és valóban talán az utolsó, lassú szerelmes dalt leszámítva – melyhez egy párkeresős, párcserélős játék tartozott – minden ének valamiféle monoton kiszámolóshoz hasonlított, amit a kíséret tett változatossá csúsztatott hangsúlyokkal, izgalmas basszus grúvokkal (Marti Tärn) vagy épp ellenkezőleg, a tűréshatárig fokozta a monotóniát. A számok szerkezete általában nem lépett túl az ének–szóló–ének vagy ének–szóló tagoláson, viszont végre egy zenekar, ahol az elektromos hegedű (Tiit Kikas) nemcsak „dísznek” van, hanem mindenféle jó kis effekt, pengetett „gitárszóló” – felelgetve Jan Viileberg (gitár)játékára – szólal meg rajta, és ritmushangszerként is kiválóan működik. Meelika Hainsoo és Cätlin Jaago, a két lány vitte a zenébe a tradicionális ízt hegedű-fuvola vagy -tilinkó, hegedű-duda uniszónókkal, kétszólamú dallammal és énekkel, az alaptémából kiinduló, olykor rockos, máskor inkább jazzes hangulatú szólókkal, vagány dorombjátékkal örvendeztették meg a pihegő vagy makacsul ücsörgő – mert ilyen is volt – közönséget.  A közönség aktívabb fele egyébként nagyon hálásan tűrte, hogy megmondják, mit kell csinálni, ezért is volt a második számnál egy kis zökkenő. A dallam, amire a beépített emberek megmutatták a lépéséket, két részből állt, először egy 4/4-es, aztán egy 3/4-es rész következett. A zene hangulata egy idő után megváltozott – mert hát mégsem várható el e remek zenészektől, hogy egyfolytában ugyanúgy húzzák – viszont a 4/4-es és 3/4-es alapritmus továbbra is megmaradt. A hangulatbeli váltás azonban már elég volt ahhoz, hogy a közönség megzavarodjon és elkezdjen téblábolni. A jelenlévők kreativitásának ékes bizonyítéka, hogy egy idő után ki így ki úgy elkezdett ugrálni, lötyögni, „sikázni”, végül a székek és a színpad közötti rész játszótérré vagy valamiféle esti zeneovivá változott. Ez az állapot még akkor sem változott meg, amikor az utolsó előtti számban következett egy cca. ötperces dobszóló. A kitartó táncosoknak, csak a harmadik perc után tűnt fel, hogy kedvenc ovóbácsink most technikai tudásával igyekszik elkápráztatni minket. A hallgatóság tehát fölnőtt a feladathoz, immár önállóan is képes volt szórakozni, mi több, nem történt semmiféle klikkesedés, megmaradt a nagykör vagy a kígyózás, olykor bonyolultabb kapus figurákkal. Amiért leginkább hálásak lehetünk a VÄGILASED-nek az a másfél órányi önfeledt játék és tánc, amiben a legnagyobb csoda mégis az volt, hogy baromi jól érezhetjük magunkat olyan emberekkel, akik teljesen eltérő kultúrákból valók, és hogy a zenekar zenéje és attitűdje, milyen sokat tehet egy ilyen együttműködésért. Nagy Katalin Fotó: Segesdi Mónika |
